Könyvajánló: Ryan Loveless: Ethan és Carter

Nagy kihívás volt ez a könyv. Érdekelt és láttam már, hogy a Könyvmolyképző elindította új sorozatát Szivárvány kör címmel, melyben eddig még két könyv található, de kényesebb témákkal foglalkozik, mint például ebben két fiú szerelmével.

E mellett azonban alapvetően ez nem egy meleg könyv, inkább két beteg ember lelki találkozásának a története. Azért is mertem nekifogni, mert nem úgy romantikus, ahogy a leírás alapján elsőre gondolnánk.

Azt hiszem a magyar borító is jobban sikerült, számomra ez a kép jobban kifejezi a könyv hangulatát, mint az eredeti, ahol kicsit másra is utalnak. A tengerpart pedig fontos helyszín, szóval a borító 5 csillagos. 


A tartalomról:

Carter Stevenson folytonos dadogásával és tikkelésével huszonnégy éves korára teljes magányra kárhoztatta magát. Jóllehet, a barátai is azzal nyúzzák, hogy a Tourette-szindrómának rendeli alá az életét, Los Angelesből egy csöndes kaliforniai kisvárosba költözik. Meghúzza magát, kerüli az embereket. Nem is sejti, hogy újdonsült szomszédja, Ethan Hart, hamarosan feldúlja magányát, és kilöki őt a nagybetűs életbe.

Ethan már a kezdet kezdetén megvallja az érzelmeit Carternek, bár közben retteg, hogy agysérülése kettejük közé áll, noha Ethan sokkal fogékonyabb az érzelmekre, mint az átlag. Carternél sokkal több forog kockán: ő többször megégette magát, és nem szeretné, ha megint összetörnék a szívét.

Ethan minden alkalmat megragad arra, hogy bebizonyítsa, ő és Carter összetartoznak. Aztán Ethan tragikus hírt kap. Végső kétségbeesésében Carterhez fordul segítségért. Vajon Carter kiállja a próbát?

A történet azért volt nagyon fura számomra, mert teljesen pontosan leírja a két karakter belső vívódásait, mit éreznek, tapasztalnak, gondolnak magukról, és hogy ez mennyire befolyásolja, gátolja őket a mindennapi életben. Carter a dadogástól és a tikkeléstől szenved, Ethan viszont pont a túlzott nyíltságától és attól szenved, hogy nincs olyan önkontrollja, mint a felnőtt embereknek, ám érzelmei korának megfelelőek. Az ilyen embereknél ezt sokan kihasználják, vagy épp nem tolerálják.

Valahol ez inkább egy kedves és aranyos történet, Carter lelki megerősödése, ahogy Ethant támogatja, és Ethan, mivel kitart mellette, együtt vészelik át a bajokat. Tetszett, ahogy Loveless leírja Ethan érzékelését, hogy látja az emberekben a zenét. És hogy Carter a zenén keresztül tud a legközelebb jutni hozzá.

Amiért viszont kifejezetten haragszom, és ezért le is vontam egy csillagot Moly-on az értékelésből, a gyengécske cselekmény és 'fordulópont', meg Ethan karakterének ingadozása. Bár nem ismerem alaposan ezt a betegséget, és tényleg elképzelhető, hogy Ethan olyan, amilyennek le van írva, de számomra néhol túl értetlen, butácska volt, a belső érzelmei, lelki világa viszont messze meghaladta a kifelé mutatottakat. Nekem a kettő nem illett össze, olyan volt, mintha két személyiség váltakozna a könyvben.

Még egyszer mondom, nem ismerem a betegséget, és a könyv szerzőjének szavait olvasva (aki maga viszont ismeri ezeket) elképzelhető, hogy ez ilyen a valóságban, ám nekem itt a könyvben nagyon furcsának hatott.

Viszont egy kis érdekességnek szuper volt. Azért is, hogy egy kicsit az ember bepillantson az ilyen nehézségekkel, problémákkal küzdők lelkébe, és ezek után talán maga is jobban tolerálja majd őket.